Hősök, gépek, istenek


Kapcsolat
e-mail

Név: E-mail/URL: Üzenet (mosolyok):

Társaim
Albrecht
Miló
Tímé
Egykerék Zrí

Világot mozgató
A Nagy Levin



Link-ek

 

Fehér és fekete

 

Néztem, ahogy lábam lassan hozzáér a kürtő alját megtöltő szuroktó felszínéhez. Sötéten, feketén meredt rám a semmi, ami mégis valahogy megtöltötte a kőkémény alsó fertályát.  Olyan volt, mint egy barlang mélyi tó soha nem rebbenő felszíne. Mintha onnantól kezdve megszűnt volna a fény. Már eltűnt benne a bokám, lábszáram, majd a térdeim is, s bár vártam, mégsem éreztem jéghideg érintését. Mintha nem lett volna ott semmi. A derekamig merültem bele, s azon testrészeim, melyek eltűntek benne, láthatatlanokká váltak számomra, de szerencsére még éreztem őket. Megvoltak, hozzám tartoztak, csak éppen látni nem lehetett belőlük semmit. Félelmetes érzés volt alászállni a szurok mélyére. A sötétség felszíne felkúszott a hasamon, mellkasomon és most már a számig ér. Még egy utolsó, nagy levegő, s alámerülök a végtelen sötétség tavába.

 

Miló elment. Még a tűz mellett üldögéltünk, mindenki a saját gondolataiba merülten, amikor egyszer csak feltűnt, hogy a kis hengerész nincs sehol. S nemcsak ő, hanem a holmija is eltűnt. Megtaláltuk a nyomait, ahogy elvezettek Nedderpick irányába. Egy ideig kerestük a sötétben, kiabáltunk utána, de csak az éjszaka csendje, s a halkan zizegő holdeső felelt. Azt hiszem jobb is így, neki is, nekünk is, mindannyiunknak. Sajnálom őt, igazából jó társ volt, idővel talán barátunk is lehettünk volna, csak hát a félelem, ez az eszelős rettegés... s nekünk menni kell tovább. Nem irigylem a további életét. Remélem, majd talál valakit, valahol, akivel és ahol nyugalomban leélheti az életét. Isten veled Miló, Glórius áldása kísérje utadat!

Másnap elértük ismét a lezuhant sziklát. Nem mozdult semmi a környéken, egyedüli változás csak az volt, hogy már nem sugárzott annyi hőt magából, az elmúlt napok éjszakái lehűtötték. Körbejártuk, de továbbra is csak a szürke kőbőrrel borított felszíne meredt ránk a napsütésben. Aztán nyomokat találtunk. Megpróbáltuk kideríteni, hogy kifélék, mifélék lehettek, de közelébe sem értünk a egykori félszerzett társunk nyomolvasási képességeinek. Lóval jöhettek, mert legalábbis egynek, megtaláltuk a patanyomait. Végül, amikor a szekér által a földbe szántott párhuzamos vonalakra is rábukkantunk, akkor ötlött fel bennünk, hogy ezek valószínűleg a mi, pár napja itt hagyott nyomaink. Idegesen, kényszeredetten kacagtunk fel.

A szikla nagy hasadékában kocsonyás lények vánszorogtak földön, ezeket a többiek, egész pontosan a számszeríjuk, gondjára bíztam. Ám nem volt időm sokáig szemlélni lövésztudományukat, mert mögöttünk, a gyér füves talajon is felbukkant egy, s hátba támadott minket. Alig lehetett látni, olyan volt, mint egy megelevenedett üvegdarab a földön, áttetsző volt, s így szinte láthatatlan, éppen csak sejthető a talajon. Szembeszálltam vele, de roppant erősnek bizonyult, erősebbnek, mint azok, amiket pár nappal ezelőtt küldtünk vissza szörnyűséges holdbéli isteneik színe elé. Hiába találtam el számtalanszor, ez az üvegkocsonya csak jött tovább előre, s bizony csápjának ütései nem éppen széplányok simogatását jutatta az eszembe. Végül persze diadalmaskodott a vas és Glórius akarata, de szerintem egy-két bordám bizony eltörött vagy megrepedt. A többiek szintén arról számoltak be később, hogy sokkal több lövedéket voltak kénytelenek belelőni a szurdok mélyi kocsonyákba mire kiszenvedtek, mint azt várták volna. Azt hiszem Zrínek volt igaza még pár napja, hogy addig kellett volna elkapni őket, amíg kábultak voltak a zuhanástól. Úgy tűnik, megerősödtek időközben. Mindegy, azt a lehetőséget elszalasztottunk, most már így kell szembenéznünk velük.

Leereszkedtünk a szakadék aljára, mert onnan akartunk a kisebbik sziklába vezető járatba felkapaszkodni.  Utunk persze korántsem volt nyugodalmas, feszülten figyeltük a sziklákat, s igyekeztünk minél hamarabb észrevenni az ott rejtőzködő, a talajba áttetszően beolvadó lényeket. Ennek meg is lett az eredménye, mert amikor megtámadott minket egy horpadás alján lévő pocsolya, már szinte alig lepődtünk meg. Talán csak abból jöttünk rá, hogy nem stimmel valami, amikor észrevettük a víz fodrozódó felszínét, holott nem is fújt semmilyen szél akkor. Megdöbbentően gyorsan folyt felénk a földön ez a pocsolyaszerű valami, de szerencsére a jó kard nem válogat, megállítottuk ezt is. Az egyik találat nyomán egyszer csak olyan hangot adott ki, mint amikor egy borostömlő szétreped a földnek csapódva, ha egy részeg hengerész leejti Nederpick térdének erkélyéről, s a pocsolyalény szétfolyt a homokon, ami mohón beitta őt. Egy ideig csalárdságra gyanakodtunk, s bizalmatlanul vizsgáltuk a talajt magunk körül, de a lény úgy látszik végleg eltűnt.

Felkapaszkodtunk a kisebbik szikla nyílásába, s ismét egy sötét folyosón álltunk. Azt szeretem a mi kis csapatunkban, hogy képes tanulni a saját hibáiból. Persze nem túl gyorsan, gondoltam szomorkásan, mert fáklyát persze most sem hoztunk magunkkal a táborból. Zrí lámpásának fényénél jutottunk el a díszes nagy ajtóig, ami annak a teremnek a végén állt, amibe a sziklafolyosó torkollott. Az ajtón körbe-körbe futó mintázat Zrí szerint a holdiak írásának jelei, s szerinte ez a bejárat a holdtemplom szentélyébe. Csakhogy az ajtó ezúttal zárva volt, s nem akart kinyílni, még erőteljes toszogatásaink hatására sem. Tímé és Albrecht visszamentek csákányért a szekérhez, hogy kibontsuk a követ az ajtó csuklópántjai mellett, s így le tudjuk majd emelni azt, a továbbjutásunk érdekében. Amíg a többiekre vártunk, Zrí az ajtó mellett a mennyezetről lógó tömzsi kis kőoszlopot vizsgálta, aminek egy tányér volt a végére erősítve. Ha az ember gondolatban megfordította az egészet, hiszen mint ugye kiderült, a szikla a feje tetejére zuhant, akkor tulajdonképpen egy egész szép vonalú parázstartónak is nézhette az ember ezt az oszlopot. A varázslónk szerint a feliratok valami olyasmi mondanak, hogy az őrzők (akik Zrí szerint ezek a kocsonyás lények) a erejükkel ki tudják nyitni az ajtót. S mindehhez köze van a parázstartó tányérjának is. Vékonydongájú társam a vállamra állva próbált matatni ezzel a tányérral, így találtak ránk a többiek. Valakinek eszébe jutott, mi lenne, ha egy kocsonyalény csápját dugnánk bele, de nagyon groteszknek hangzott az ötlet. Mivel sok vesztenivalónk nem volt, ezért kipróbáltuk. Tímé, csak félig leplezett undorral az arcán, odanyújtotta Zrínek a levágott végtagot, s mikor a varázsló azt a tálba nyomta, a díszes nagyajtó feltárult.

Folyosóra nyílt, ami hosszan, s elég keskenyen vezetett előre. Az élre álltam, s mögöttem társaimmal megindultam előre. Kör alakú terembe érkeztünk, balra egy ajtó látszott, jobbra pedig, három különös, olyan könyöknél kicsit nagyobb átmérőjű lyuk díszelgett a falon, egymás mellett. Olyanok voltak, mint valami apró manók által fúrt alagutak nyílásai. Alattuk szétszórva majd tucatnyi rézgolyó hevert, körülbelül akkorák, mint egy emberi koponya. Felszínük karcosan csillogott Zrí lámpásának fényében.

Mégsem ezek, hanem a terem közepén lévő, felénk mozduló formátlan, megolvadt agyagszobor szerű valami kötötte le minden figyelmünket. Sárgásbarna bőre, felszíne volt, s igazából úgy nézett ki, mintha valami unatkozó óriás faragta volna ki a vacsorára szánt sajtjából. Felénk mozdult, s hirtelen formák kezdtek kavarogni a torz emberi külsőt öltő testén. Fejek, nyakak nőttek a torzóból, melynek végén saját képeink gúnyos hasonmásai meredtek ránk. Láttam a saját arcomat, de láttam ott Albrecht és Zrí, majd még Miló torzszülött ikertestvérét is. Tudtam, hogy mozdulnom kéne, de szinte a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Oldalra pillantottam, s láttam, hogy a többiek is döbbenten, mozdulatlanul merednek az eléjük táruló látványra. Ez nem lesz így jó, ráztam le magamról a zavarodottság kábulatát, s parancsokat üvöltöttem nekik. A hátam mögé sorjáztak, s én pajzsommal védve magam letérdeltem, egyrészt, hogy szabad kilövést engedjek az íjászoknak, másrészt, hogy kardom markolatára kulcsolva kezemet, Glórius támogatását kérjem a szentségtelen templom őrzőjével való küzdelmünkhöz. Istenem kegyes volt hozzám, s figyelő tekintete aranyfényű ragyogással borított be minket egy pillanatra, izmaink megacélosodtak, s szívünkben bátorság kélt. Fülem mellett a számszeríjak lövedékei suhantak el, s vércseként csaptak le áldozatukra. Blugyanó hanggal csapódtak a sárgás testbe, s mintha egy mozgó zselébe hatoltak volna, átszaladtak rajta. Viszont ez, az időközben karmos kezeket is növesztő sajtzselé, emberfeletti sebesség ránk vetette magát, s mire talpra álltam, már a nyakunkon is volt. Meglendítettem kardom, hogy lenyessem az egyik torz fejet, amikor is az egyik újabb lövedék becsapódása nyomán, hirtelen összerogyott a lábaim előtt, mint holmi támaszát vesztett rongybaba. Egy ideig még gyanakodva vizsgálgattuk, de kétségkívül elpusztul, s már csak undorító teteme hevert a szoba padlatán.

Körülnéztünk a teremben, de a mondottakon kívül nem találtunk semmit, illetve Tímé fedezte fel, hogy a baloldali ajtó mellett a falon, egy rejtett lappal védve, van még egy olyan különös, szűk alagút, mint amilyet a szemközti falon is láttunk. Nem tudom, hogy vette észre, én biztos nem találtam volna meg. Ha visszahajtjuk a takarólemezt, akkor csak onnan tudom, hogy hol kellene lennie, hogy Tímé ott áll mellette.  Sejtettük, hogy a rézgolyóknak valami köze lehet az alagutakhoz, mert a járatok alján határozott kopásnyomok látszanak, mintha rendszeresen görgetnének bennük valamit. Albrecht szerint olyan ez, mint a nagyobb mech-ek csőposta rendszere, csakhogy a golyókon nem látszott semmiféle nyílás, ahová az üzeneteket rakni lehetett volna.

A bal oldali ajtó szintén egy szűk folyosóra vezetett. Előre indultam, mögöttem társaim. Kezemben a kardom és pajzsom, kezükben a nyílpuskák. Mindenre felkészültnek éreztük magunkat. Arra mégsem gondoltunk volna, hogy a folyosó közepén egyszer csak hangos vijjogást hallunk a fejünk fölül, majd hirtelen kinyílik a mennyezett. Pajzsom fedezékből pislogtam kifelé a fejünk felett megnyíló üregre. A jó három méter magas odú viszont üres volt, nem hullott ránk semmi. Lassan kezdtük megérteni, hogy ez egy ejtőakna volt, csakhogy mivel az egész templom a feje tetején áll, ezért meglehetősen hatástalan csapdának bizonyult, szerencsére. A vijjogás Zrí szerint csak egy egyszerű riasztóvarázs lehetett.

A folyosóról egy, az előzőhöz hasonló méretű terembe jutottunk. Ennek padlatán nagyjából egy-két tucatnyi fehéres, opálos színű gömb hevert, akkorák lehettek, mint egy kisebb dinnye vagy tök, s úgy néztek ki, mint valami hatalmasra nőtt hangya által itt hagyott tojások. A falakon körben egy polcszerű bemélyedés látszott, rajta mindenféle fémdobozok sorakoztak. Pár közülük a földön hevert, s tartalmuk szétszóródott a padlón, nyílván a becsapódáskor kerültek oda. Az ajtó jobb oldala mellett ott volt annak az apró alagútnak a másik nyílása, melyet az előző teremben talált Tímé.

A tojásszerű gömbök, nem kis ijedségünkre, tényleg tojásoknak bizonyultak, s áttetsző felszínük mögött látni lehetett a kicsi, összegömbölyödött hússzerű leplek körvonalait. Némelyik tojásban lévő éntolvaj fióka még mozgott, apró karmaikkal a tojás belső oldalát kapargatták. Azonnal elpusztítottuk az összeset. Utána, hogy mindenki megnyugodjon, bőrpróbának vetettük alá magunkat. Szerencsére mindenki saját magának bizonyult.

A szobából nem volt más kijárat azon kívül, amin bejöttünk, csak egy újabb pici alagutat talált Tímé, az ajtóval szemközti falon. Zrí végül előállt a megoldással, szerinte ezeket az alagutakat és a rézgolyókat az éntolvajok használták a templomon belüli gyors közlekedésre. Mivel nincs lábuk, ezért meglehetősen nehézkes lehet mozogniuk, viszont ha egy ilyen rézgolyóra tekerednek, akkor könnyedén át tudnak gurulni az egyik helyiségből a másikba.

Átkutattuk a szobát, de csak a szétszórt dobozokat találtuk. Azokban jórészt mindenféle holdbeli limlom volt, de találtunk pár újabb fémfiolát is, olyat, mint amiben az előzőleg lelt mágikus italokat is tárolták. Ezekből ugyan pár már megrepedt, s elszivárgott a tartalmuk, de jó pár még épnek látszott.

Nem tudtam magam elől titkolni csalódottságomat. Azt hittem, hogy ebben az utolsó teremben meglelem az álmomban látott gyöngyöt. Csakhogy az nem volt sehol, s még csak semmi olyasmi sem, amire rá lehetne fogni, hogy ez talán az lehet. Félreértettem volna Istenem álmát? Nem tudom.

Emiatti elkeseredésemben nem is igazán figyeltem a többiekre, akik eljátszadoztak a rézgolyókkal, s kicsi alagutakkal. Golyókat jelöltek meg, s sorban begurították őket a járatokba, megpróbálván kitalálni, hogy hová vezetnek, de nem jártak sok sikerrel. A golyók zörögve eltűntek a sziklában, s csak néha lehetett hallani, hogy tompán puffantak valahol, de hogy hol, arról továbbra is fogalmunk sem volt.

Visszamentünk a sziklahasadékhoz, s közben azon vitatkoztunk, hogy miért is mászkálunk ebben a sziklában tulajdonképpen. Én a gyöngyöt emlegettem, de magam előtt sem hallatszottam valami meggyőzőnek. Ezt Albrecht is észrevette, s keményen támadott engem ezért, gúnyolva Glóriust. Ez nagyon rosszul esett, főleg azok után, hogy ő is tisztán érezhette Istenem áldását az előbbi csatánkban, de nem tudtam neki mit mondani, s végül az itt lelhető pénz ígéretével bírtam hallgatásra.

A bejárat magasából lepillantva, jobb oldalt a szakadékban észrevettük azt a rézgömböt, amit a keltető terem végében talált nyílásba gurítottunk be. Tehát az a járat valahol kivezet a felszínre. Viszont a másik három golyót nem láttuk sehol, pedig lehetett hallani, hogy leesnek valahová. Ezek szerint valahol kell még lennie pár helyiségnek, legalábbis kivezető nyílásnak. Elhatároztuk, hogy felmászunk a szikla tetejére, hátha onnan többet látunk.

Albrecht indult meg felfelé, macskaügyességgel kapaszkodva a sziklafalba, derekán egy kötéllel, amit majd fent megtartva, leereszt nekünk. Egy ideig mászott felfelé, de aztán elakadt, s miközben újabb fogódzott keresett, egyszer csak megcsúszott, s zuhanni kezdett. Mi ketten Tímével a bejárati folyosó szájában állva figyeltük a mutatványát, s amikor láttuk, hogy hirtelen megindul lefelé, megpróbáltuk elkapni. Mindkettőnknek sikerült megragadni az alászálló mechzsoké övét, páncélját, de a zuhanó test súlya kibillentett minket, s Albrecht magával rántott bennünket a szakadék mélyére. Összegabalyodva csapódtunk a kemény talajhoz, a levegő kiszorult a tüdőmből, s ismét hallhattam egy vagy két bordám reccsenését is. Egy percig csak a levegőt kapkodva hevertünk, mint egy nagy, háromfejű pók, aminek szanaszét terültek a lábai. Amikor feltápászkodtunk vettem csak észre, hogy a vállam bizony csúnyán kificamodott, Tímének kellett helyre rántania. A többiek szerencsésebbek voltak vagy csak jobban tudnak esni, minden esetre megúszták pár apróbb karcolással. Végül Tímének sikerült felkapaszkodni a szikla tetejére, s a leeresztett kötélen a többiek is utána másztak. Én Glórius gyógyító erejére bíztam sérüléseimet, majd megerősödve követtem őket.

Fent álltunk a hatalmas szikla ormán, hajunkba bele-belekapott egy könnyű szellő, s mi élveztük az elénk táruló látványt. Felettünk a hold, s a végtelen kék égbolt, pár kósza bárányfelhő bodros tömege kúszott a távolban észak fele, s szikrázva ömlött le ránk a nap fénye. Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé a puszta füves, sziklás felszíne terült el. Kicsiny táborunk a szekérrel, s a legelésző állatokkal békességet árasztott.

A szikla teteje nagyjából sima volt, már amennyire egy szikla sima tud lenni. Egy helyen látszott csak valami furcsa kitüremkedés, s amint közelebbről szemügyre vettük, kiderült, hogy egy lépcsőnek a vége. Egykoron a templom pincéjébe vezethetett, de most csak tétován meredt az égre az alsó két-három csorba fokával. Mivel a zuhanás miatt a feje tetejére állt a templom, a most lefelé vezető járatnak a tetejére került a lépcső, s így megfordítva használhatatlanná váltak a fokok. Tímét eresztettük le kötélen az aljára, de a legvégén a kemény földi talajon kívül mást nem talált. Amikor a felszínre húztuk, azért kértünk tőle egy bőrpróbát.

Viszont találtunk egy másik lefelé vezető kürtőt is. Ez nagyon különös volt, mert bár a déli nap meredek fénypászmái szépen bevilágítottak a járatba, egy idő után, méghozzá jóval hamarabb, mint várta volna az ember, hirtelen valami sötétség nyelte el őket. Mint valami fekete membrán feszült a sötétség a kürtő derekában. Zrí szerint ez csak egy egyszerű sötétségmágia, s fényt varázsolva megpróbálta szétoszlatni azt. A kezéből kicsapó fénysugarak még jobban bevilágították a lefelé vezető akna falát, de amint ehhez a fekete laphoz értek, szilánkokra törtek a felszínén, apró higanygolyócskánkként szétgurultak, majd elszivárogtak a szélein.

Mindezek ellenére valami ellenállhatatlanul vonzott, hívogatott engem, le az akna mélyére. Éreztem, hogy ott lent meglelem Glórius fényességét. Így nem tétováztam sokat, amikor eldöntöttük, hogy engem fognak a többiek kötélen leereszteni.

Amikor a fejem átbukott a sötétség felszíne alá, csodálatos, földöntúli látványban volt részem. Egy hatalmas, kör alakú terem mennyezetéről ereszkedtem alá. A fekete felszín alatt azonban nem volt sötétség, inkább olyan fények uralkodtak, mint amilyet a víz alatt lát az ember, csak itt nem zöld vagy a kék, hanem a szürke különböző árnyalatai váltogatták egymást. S középen lebegett maga a Nap. Fehér ragyogású, fényes napkorong, s a falakon körbe mindenütt a csillagok. Elragadtatottan kiáltottam fel. Az egyik legszebb látvány volt, amit életemben valaha is láttam. Azt hiszem, percekig állhattam ott, megbabonázva bámulva a fényt, mígnem fentről a többiek megrángatták a kötelet. Felkiáltottam nekik, hogy minden rendben, de nem tudtam elmondani, hogy mit látok. Szerettem volna, ha ők is látják, ők is részesülnek ebben a csodában, de nem akartak lejönni.

Végül fogtam az utánam dobott zsákot, s megindultam a termen keresztül, hogy beleburkoljam a Bölcsesség Gyöngyét, amiért Glórius küldött. A gyöngy fejmagasságban lebegett, lassan mozgott egy kicsit felfelé, majd egy kicsit lefelé, s nem volt nagyobb egy megtermett dinnyénél. Közelébe érve vettem észre a három szétgurult rézgolyót, amit még szétolvadt agyagszoborlény terméből gurítottunk be az apró alagutakba. Amikor a zsák szája összezárult a fénylő gyöngy körül, hirtelen megszűnt a ragyogás, s a termet elöntötte a napfény. Döbbenten meredtem felfelé, úgy tűnik eltűnt a külvilágot mindeddig kizáró fekete fénypecsét is, a kürtő derekánál. A többiek arcát láttam lefelé bámulni, nem kevés meglepettséggel a képükön. A gyöngy hozza létre a mindentől független fényt, s sötétséget. Fény és árnyék, amelyek nem lehetnek meg egymás nélkül.

A gyöngy, mérete ellenére, nem húzta le a zsákot, sőt, meglehetősen súlytalannak bizonyult, még talán egy kicsit mintha felfelé is emelt volna. Amikor a kötélbe kapaszkodva hagytam, hogy a többiek felfelé vonjanak, fel a szikla tetejére, a szabad ég alá, úgy éreztem, hogy én magam is szinte súlytalanná válok. Ahogy haladt el mellettem lassan a kürtő fala, eszembe jutott mindaz, amit itt láttunk, a meglepően kicsi kráter, a zuhanást túlélő lények, tárgyak, s egyszerre csak az ötlött fel bennem, hogy ez talán a gyöngy műve, ő lassította le a sziklatemplom zuhanását, védve saját magát.

A szikla tetején Zrí természetesen azonnal meg akarta vizsgálni a gyöngyöt, majd amikor szemmel láthatóan hátratántorodott az eljárás közben, kijelentette, hogy ő ilyen erősen sugárzó mágiát még soha sem látott, mint ami most a gyöngyből árad. Valahogy nem lepődtem meg szavai hallatán.

Albrecht kiáltott fel, s a távolba mutatott. Apró füstoszlopok tűntek fel, s szemlátomást felénk közeledtek. Mivel nem képviselünk jelentős harci erőt mech-ek ellen, ezért inkább a szekerünkhöz szaladtunk, s indulásra készülődtünk. Nem akartuk bevárni őket, mert féltünk, hogy ez a régóta várt portyázó rablóbandák első hírnökei, de túl lassúak leszünk a szekérrel, gondoltam, a mech-ek meg túl gyorsan közelednek. Sajnáltuk itt hagyni a sziklát, amiért annyit szenvedtünk, az adamantiumot, a többi fémet, mindent, de mennünk kellett.

Zrí megpróbált még pár ércet kifejteni az ígéretes telérből, erre aztán viszont végképp nem volt idő. Tulajdonképpen semmire sem volt, mert amikor a mech-ek észrevettek minket, akkor futólépésre váltottak. Augustus nyergére kötöttem a zsákot a gyönggyel, majd a nyeregbe szálltam, mert tudtam, hogy elmenni már nem tudunk, hát legalább illendően fogadjuk őket.

A hatalmas, két-három emelet magas fémszörnyek felbukkantak az utolsó domb tetején, kéményeik sűrű, fekete füstöt okádtak, egyik kezük helyén hatalmas baltát lengettek, a másik karjuk lángvetőben végződött, ami fenyegetően meredt ránk. A vállukon gőzágyú csöve ásított sötéten. A hátukon azonban a Konföderáció zászlaját lengette a szél.

 

Vége az első résznek

 

Castor, 2005. június 13., 19:20 -

 

Áldás és átok

 

Ültem a sivár puszta homokjában, s a felkelő napot bámultam. Jött felfelé a látóhatár szélén a fenséges izzó korong, s szívem megtelt Glórius iránti csodálatommal. Halk imát mondtam Istenemhez. A nap már teljes egészében kibukkant a horizont felett, s a hajnal színei elhalványodtak a fehéren ragyogó fényességében. Már nem a nap, hanem Glórius tekintett le rám, s én, egyszerű szolgálója, megrendülve éreztem magamban az erőt. Istenem figyelt rám, s érdemesnek talált arra, hogy képviseljem itt lent, a földön. Éreztem elmémben, minden tagomban az isteni erő ragyogását, tudtam, hogy ha akarom, kérhetem áldását, gyógyerejét, védelmező hatalmát társaimra, s önmagamra, Istenem nem fogja tőlem megtagadni a kegyet. Egy áldott új életre ébredtem.

 

Az előző este viszont szörnyű volt. Nem is maga a napszak, mint társaim tekintete. Amibe bele kellett néznem úgy, hogy pontosan tudtam, hogy míly sok bűnt követtem el ellenük. Nem is nagyon ment ez akkor nekem. Végtelenül szégyelltem magam, s szomorú voltam. Voltak pillanatok, amikor úgy véltem, hogy most fel kell állnom, s el kell hagynom őket. Ez rettentő érzés volt, de majdnem megtettem, csak Glórius emléke elmém mélyén akadályozott meg benne. Nekem feladatom van, kötelességem. Nem menekülhetek.

Pedig mégis menekültem. Miután magukhoz tértek ájultságukból a többiek, rögtön arrébb húzódtak, s állandó gyanakvással a tekintetükben halkan sustorogva beszélgettek. Majd visszajöttek, s kifaggattak minket, hogy miként is történtek szerintünk a dolgok. Elmondtam a magam változatát, Miló is az övét, szerintem elég zavaros lett, nem tudom mennyit hittek el belőle. Nem is érdekel. Nem, nem, ez hazugság, igenis érdekel. Csak akkor már nagyon fásult voltam. Megint elvonultak, megbeszélték a hallottakat, s időnként furcsa, gyanakvó pillantásokkal méregettek minket. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mindannyiuk érdekében el kell hagynom őket.

Zrí mágikus úton megvizsgált minket, s azokat az apró fémflaskákat és holdköveket is, amiket találtunk. Kiderült, hogy a holdkavicsok roppant értékes, ritka fémek. A flaskák egy részében meg nagy valószínűség szerint gyógyital van. Míly furcsa fintora a sorsnak, ott volt a kezünkben a segítség, Glórius még útbaigazítást is ad nekem álmomban, s én, ostoba szolgálója mégsem veszem észre mindezt. Egyetlen mentségem, hogy a történtek után már semmiben sem bíztam, mindenre gyanakvással tekintettem, amit abban a lezuhant holdkőben találtam.

Odajött hozzánk egy ember, a táborőrség vezetője, és embereket kért az őrségbe, éjszakára. A többiek nem tudták vállalni, hiszen nemrég tértek magukhoz, de én két órára elígértem magam. Legalább majd gondolkodhatom magamban, távol a többiek gyanakvó tekintetétől. Hosszú lesz ez az éjszaka is, azt hiszem.

Később jött egy pap, akit a többiek hívtak, s a holdbéli szörnyetegekről kérdezgették. Kiderült, hogy Pelor papja révén elég sokat tud róluk, még ezt az énrabló szörnyű lepelszerű valamit is ismerte. Tudta a próbát is, amivel ellenőrizni lehet, hogy nem lapul-e ott valamelyikünkön még egy ilyen. Mindannyian megvágtuk alkarunkat, s megnyugodva sóhajtottunk most fel az előbukkanó üde piros vér láttán. A pap elmondása szerint, s ezt mi magunk is láthattuk ott, a sziklában, a holdlakók vére fehéres, tejszerű. Miló nem hitt ebben a próbában, továbbra is csalárdságra gyanakodott, de legalább a többiek megnyugodtak egy kicsit.

S ekkor a többiek megkérdezték a papot, hogy meglátja-e az isteni erőt valakiben. Azt mondta, hogy Pelor erejét mindenképpen, másokét talán. S én félni kezdtem. Féltem a bizonyosságtól. Mi történik, ha mégsem? Ha még sincs rajtam Glórius áldása, ha… ha… még sem figyel rám az Isten? Zavartan felálltam, s az őrségre hivatkozva gyorsan elsétáltam onnan, hogy ne halljam a pap válaszát. Menekültem a félelmeim elől.

Az őrség fából eszkábált tornyában volt időm gondolkozni. Nem csodálom, hogy a segítségünket kérte a vezetőjük, valóban nem úgy láttam, mintha túl sokan lennének a feladatra. Mindegy, ez most nem az én dolgom.

Álltam a toronyban, a korlátra támaszkodtam, s hallgattam a tetőn zizegő halovány holdeső neszeit. A többieken, a csapaton elmélkedtem, a hogyanokon, s a mikénteken. Albrecht-et úgy tűnik, nem rázta meg nagyon az eset, talán ez amiatt van, hogy ő még az elején elhullott, nincsenek nagyon emlékei a szörnyűségekről, kénytelen a többiek elbeszélésére, s viselkedésére támaszkodni. Várakozó állásponton áll, azt hiszem, egyenlőre semleges a vitákban. Zrí józan, gyakorlatias. A mágiájára támaszkodik, s az annak segítségével levont következtetésekre. Oszt, szoroz, számol, s hála Istennek, a sziklához való visszatérést szorgalmazza, természetesen egy egészséges bizalmatlansággal velem és Milóval szemben. Ugyanakkor azt hiszem a pap kijelentései meggyőzték őt valamennyire. Tímé az aki, nő lévén, a leginkább az érzelmi oldal felől közelíti meg az egészet. Ő még mindig jéghideg gyanakvással és talán gyűlölettel néz rám, amit sajnos nem csodálok, hiszen az ő vérét vettem azokban a szörnyű pillanatokban. Félek tőle, hogy még évszázadokig az elméje mélyén fogok kísérteni, s mészárlásom emléke időről időre savként fogja marni, mérgezni álmait. Nem tudok emiatt a szemébe nézni, s nem tudom, hogy mikor fogok tudni. El kell neki mondanom, hogy mennyire sajnálom, de már előre tudom, hogy milyen suta is lesz az a pillanat, s mennyire nem fogom tudni átadni magamból, a gondolataimból, az érzéseimből azt, amit szeretnék. Mindegy, nem számít, meg kell tennem. Őérte. S önmagamért.

A legrosszabb a helyzet Miló-val. Azt hiszem eszét vette a szörnyű rettegés az énrabló szörnytől. Egyre zavartabban viselkedik, nyílt gyanakvással és gyanúsítgatással él már szikor fogok tudni. szárlásom emléke időről időre savként fogja marni, inte mindenki felé. Még Pelor papját is meggyanúsította később, miután elment, hogy szerinte őt is az éntolvaj irányíthatja. Sajnálattal tekintek rá. Olyan erős volt akkor ott, a bajban, most meg egy összetört roncs. Mindannyian azt várjuk, hogy mikor jön el a pillanat, hogy halljuk, amint önmagában motyogva beszél, összekucorodva a tűz mellett. Szemében ég a gyanakvás lángja, s mi semmit nem tehetünk. Semmilyen magyarázatot nem fogad el tőlünk, semmiben, senkiben nem hisz. Elszigeteli magát, s egyedül marad. Érzem, ahogy távolodik tőlünk, s attól tartok mindenkitől, s még talán a tulajdon józan eszétől is. Viselkedése egyre nehezebben elviselhető, s néha már a biztonságunkat veszélyezteti. Nyíltan megfenyegetett minket azzal, hogy megöl, ha az éntolvaj szörny jegyét látja rajtunk vagy a cselekedeteinkben. Ez még nemes, önfeláldozó tett is lehetne, de a baj az, hogy ezeknek a jeleknek a mikéntjét senki sem tudja, szerintem még ő sem. S ha nincs mércéje, amihez mérjen, akkor elszabadul benne a káosz, s nem fogja tudni megtalálni a helyes utat. Mert onnantól kezdve bármire rámondhatja, hogy ezt az éntolvaj tette, s erkölcsi igazolást fog érezni saját maga bármilyen cselekedete felett. S akkor egy veszett állattá válik, amit a környezetének, a közösségének önmaga védelmében el kell pusztítania, mert veszélyezteti azt. Szánom őt, megpróbálok majd segíteni neki, hogy visszataláljon önmagába, de végső esetben, ha nem javul az állapota napokon belül, akkor mindannyiunk érdekében el kell távolítanom a csapatból. Nem akarom bántani, nem visz rá a lélek, hiszen nem ártott nekem semmit, de nem maradhat köztünk. Azt hiszem meg fogom kérni, hogy menyjen el. Ez a kötelességem.

Az őrség végeztével visszatértem a szekerünk mellé, s még lefekvés előtt odamentem Tímé kissé távolabb pihenő alakjához. Szomorúan láttam, hogy majdnem tőrt rántott, amikor felriadt a közeledtemre, s eldadogtam bocsánatkérésemet. Pontosan olyan sutára sikerült, mint azt előre láttam.

Másnap már új emberként tértem vissza reggeli imádságomból (ami az utóbbi napokban szokásommá vált, mert megnyugtató biztonságot ad ez a meghitt közelség Istenemhez), lelkemben és testemben Glórius áldásával és erejével. A többiek ebből semmit nem vettek észre, s bár én legszívesebben mindenkihez odarohantam volna, s hangosan kacagva dicsőítettem volna Glórius nevét, végül mégsem tettem, mert tudtam, hogy most nem értenének meg. Összecsomagoltunk, s közmegegyezéssel elindultunk vissza a sziklához. Az út most még komorabb szótlansággal telt, mint eddig. A gyanakvás légköre sötét felhőként borult kicsiny kompániánkra.

Este ugyanott ütöttünk tábort, ahol előzőleg a nagy holdesőt megéltük. A háttérben a tűz ropogott csendesen, midőn én fogtam kardomat, Glórius szent fegyverét, magam elé szúrtam a homokba, s kértem Istenem segedelmét, hogy maradék sebeim beforrjanak. Villámként cikkázott át a kardon át a kezembe, s azon keresztül a testembe az isteni gyógyerő, s amerre jár, mindenütt eltűntek rólam a vágások, zúzódások.

A többiek megdöbbentek, kissé rémülten néztek rám, de én boldog mosollyal hajtottam álomra fejemet, mert tudtam, hogy ezentúl életem végéig Glórius áldása fogja kísérni lépteim.

Castor, 2005. június 12., 12:52 -

 

Kétség és keserűség

 

Álmot láttam. Vakító fehérség jelent meg, s betöltötte az egész látómezőmet. Eltávolodok az izzó fehérségtől, s így lassan kivehető az alakja. Egy óriási fehér kardot formáz. Mint egy villám. Egy karddá lényegült mennykő. S újra látom Glóriust, a maga fenséges valójában. Övé a kard, keresztben fekszik az ölében. És én ott állok pőrén Istenem színe előtt. Nem néz rám, de én tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok. Hozzá tartozom. Ebben egészen biztos vagyok. Végtelen nyugalom tölt el, mintha révbe érkeznék. Itt van az én helyem, Istenem oldalán, az ő szolgálatában. Jó érzés látni, hogy Istenem figyel az ő esendő szolgálójára. Mert érzem Glórius figyelmét. De az Isten fáradt, arcát gondok ráncai szabdalják. Nyomot hagytak rajta a küzdelmek. S most, ahogy kezemmel egy kicsit árnyékolom ragyogó fényét, hogy egy pillantást vethessek rá, látom, hogy a Szent Kard sem olyan makulátlan, mint amilyennek lennie kéne. Egyszerre koszosnak, karcosnak, hibásnak, pattogzottnak látszik. Rengeteg barna folt borítja. Vagyis inkább fehér foltok. Rászáradt szürkés mocsok. A holdlakók átkozott vére borítja. S ekkor Glórius megszólal. Hangja mennydörög a világmindenségben.

TE VAGY AZ ÉN SZOLGÁM, AKIBEN KEDVEMET LELEM. MEGÁLDALAK TÉGED ÉS MEGADOM NEKED AZ ERŐT, HOGY HARCOLJ MELLETTEM, HOZD EL NEKEM A GONOSZSÁG MOCSKÁBAN REJLŐ IGAZGYÖNGYÖT! EMELD KI A FÉNYT A FORTYOGÓ KÁOSZBÓL, MENJ VÉGIG AZ ÚTON, AMINEK NEKIVÁGTÁL, ÉS ÉN MEGSEGÍTELEK TÉGED ÉS A TIEIDET HOZD EL NEKEM A BÖLCSESSÉG GYÖNGYÉT!

Apró fémszilánkok válnak le a kardról és szétgurulnak, mint egy golyó talán? Nem, inkább, mint apró hengerek. A kövek alatt lapulnak meg.

AMI EDDIG A SÁRKÁNYOK URÁNAK FORTYOGÓ TÁRSÁÉ VOLT, IMMÁR AZ ENYÉM. GYŐZD LE A FERTELMES ŐRZŐIT, HOGY BIZONYÍTSD ERŐDET, ÉS LÁSD, MEGSEGÍTELEK TITEKET.

Pókokat látok – a penészesre rothadt ötlábú barackokat -- amint a hengerekre vetik magukat, de nem tudnak velük mit kezdeni, csak kaparásszák vékony, korcs lábaikkal. Aztán a pókok lassan abbahagyják a mozgást, s már csak a kövek között hevernek mozdulatlanul.

VAN, AKI NEM TUDJA, HOGY ÉRTEM CSELEKSZIK, DE VELED VAN, ÉS EZÉRT ÓVOM LÉPTEIT

Azzal kis kezet látsz, amint rákulcsolódik az egyik hengerre.

HOZD EL A GYÖNGYÖT!

 

Hirtelen felébredtem. Felültem, s még mindig abban a kis szobában voltunk, ahová bemenekültünk Milóval. A többiek teste még mindig mozdulatlanul hevert a földön. De bennem már Glórius ereje feszült, sebeim nagy része beforrt, s Glórius áldása járta át minden tagom. A félelem és a bizonytalanság elmúlt. Most már tudom az utam, tudom, hogy mit kell tennem. A kétségek elmúltak.

Bennem. De nem Milóban. Ő nem értette meg Glórius szentségét, s nem érezte az Ő erejét. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, ha sötéten akarnék gondolkozni, akkor azt mondanám, hogy ez az, amiért az Istenek hagyták, hogy a Hold lehulljon.

Keserű percek, órák voltak ezek. Nincs is kedvem erről beszélni, szörnyen elkeserített ez engem. Most, hogy bajban vagyunk, most amikor össze kéne fognunk, s szorultságunkban Isten a segítő kezét nyújtja, hogyan lehet azt ellökni magunktól? Miért képzeljük azt, hogy mindentudóbbak vagyunk Istennél? Gyarlóságunk okozza majd vesztünk.

Nem tudtam Milónak elmagyarázni, hogy most már Glórius útját kell járnom, azt kell követnünk, s hogy Ő feladatot bízott rám és ránk. Valahol meg tudom érteni a pánikot, ami eluralkodott rajta, tekintve az előző eseményeket, de elfogadni nem tudom. S nem tudtam tovább elviselni szentségtelen istenkáromlását sem. Ha segíteni nem hajlandó, akkor legalább ne akadályozzon, magam indultam tovább a szikla folyosóinak sötétjébe. Miló ott maradt a többiek mellett, vigyázni rájuk. Ez is valami, többet most nem várhattam tőle.

Szobáról szobára jártam, ahol a szürke holdpókok vártak rám. Szerencsére elég ostobák voltak ahhoz, hogy karddal és egy, Tímé tőréből és botjából, hevenyészett lándzsával könnyedén visszaküldjem őket oda, ahová valók. A szobákban néhol kis fémhengereket találtam, olyanokat, mint amit az álmomban láttam. Azt hiszem flaskák lehetnek, mert ha megráztam őket, akkor úgy tűnt, mintha folyadék lenne bennük. Nem mertem kinyitni őket, ezen a szentségtelen helyen talán azonnal ható méreg is lehet bennük, melynek párájából elég egy apró szippantás, s én is odafekhetek a többiek mellé. Ezt nem engedhetem meg. Azért elraktam mindegyiket, majd Zrí megmondja, hogy mire valók. Mint ahogy majd tőle várom a magyarázatot azokra az apró, szürke, puha fémdarabkákra, amilyeneket szintén a szobákban találtam. Olyasminek néz ki egy-egy ilyen rög, mintha ólom lenne, de nem az. Nem láttam még ilyet. A kanyargó folyosókon végül beleszaladtam egy kocsonyába, bár ez a többiektől eltérő módon még mozgott, s nem utolsó sorban lebegett. Ezt utólag sem tudtam mire vélni. Némi nehézségek árán, de sikerült legyőznöm (nem sokon múlott, hogy ne vegye el újsütetű életerőmet), összetöttyedt, hasonlóan elhullt társaihoz, de a lebegés a világért nem akarta abbahagyni. Találtam még egy szobát, ami tele volt éntolvajom fajtársai tetemeivel. Nagyon féltem, amikor megközelítettem őket, de szerencsére mind halott volt már. S végül találtam egy másik kijáratot is. Ez a szakadékba vezetett, ami a szikla kettétörésekor keletkezett. A járat a kettétört szikla másik, kisebbik felében folytatódott, jó három-négy méterrel odébb. A két szikladarab közt pedig a szakadék, aminek a hat méterrel lentebbi alján további három kocsonyalényt láttam kúszni, mászni. Azt hiszem szerencsénkre, azok nem lebegtek, csak lassan araszoltak ide-oda a köveken. Erre nem tudok egyedül tovább menni, ezt be kellett látnom.

Visszatértem társaimhoz, s Milóval együtt kivittük őket a szekérhez. Én még visszamentem a szakadék szélére (Miló ismét nem volt hajlandó velem jönni), de beláttam, hogy az ott lent megbújó kocsonyákkal egyedül, sebesülten nem tudok megbirkózni. Végtelenül nehezen, de le kellett tennem arról, hogy Istenem dolgában tovább járjak itt és most. Visszatérünk a városgép menti táborba, felgyógyulnak a többiek, s utána ismét eljövünk ide, Glórius dicsőségére.

Az út Nedderpick felé eseménytelenül, szótlan ingerültségben telt. Miló ismét előhozakodott istenkáromló gondolataival, s én türelmemet vesztve ráripakodtam. Legszívesebben azonban lehajítottam volna a szekérről.

Másnap estére értünk a táborba. Első dolgom volt ott papot keresni, s összeszedve a társaságnál lévő aranyakat, az isteni gyógyerő szentségét kértük Tímére, Albrechtre és Zríre. Magukhoz tértek, s én ennek én végtelenül örültem, bár ezt nem mondhattam el nekik, mert szinte azonnal, hogy mozgatni tudták tagjaikat, elhátráltak tőlem és Milótól. Húsz méterre tőlünk ültek le, s fegyverrel a kézben, ugrásra készen néztek minket. Nem tudok haragudni rájuk, csak nagyon szomorú vagyok. Én sem bíznék ezek után magamban. Pedig milyen jó kis csapat kezdtük lenni! Meg kéne magyaráznom nekik, hogy nem én voltam, nem én akartam, nem én tettem. De nem tudok mit mondani, minden szavam hazugság lehet az ő fülüknek, minden mozdulatom csalárdság a szemüknek. Egyetlen reményem a szívük, az talán majd megsúgja nekik az igazságot. Tűzet gyújtottam, vacsorának valót készítettem, majd leheveredtem a parázs mellé, ismét egyedül, s magányosan a nagy tábor közepén.

Elvesztettem leendő barátaimat, de megtaláltam Istenemet, megtaláltam az utamat. Most, hogy elmúlt minden kétségem, hogy biztonságot leltem sorsomban, hitemben, most újra keserű kétségek gyötörnek.

Nem tudom mi lesz most velünk.

Castor, 2005. június 11., 21:28 -

 

Énem és én nem

 

Tímé kétségbeesetten védekezett gyilkosa ellen, de az lépésről lépésre haladt előre. Még az sem lassította le, hogy már egy tőr állt ki a vállából, számszeríj lövedék fúródott az oldalába, s a combi verőerét is átvágták. Csak ment, ment előre, s véres kardja újra meg újra lecsapott. Tímé ereje fogytán volt, s egyre nehezebben védte ki a rázúduló támadásokat. Fehér ruháját, szőke hajzuhatagát már mindenütt vér festette vörösre, ahogy lassan hátrálva a falhoz ért. Az utolsó csapás félreütötte pajzsát, s a halált hozó vasdarab reccsenve vágott mellkasi páncélzatába. Lélegzete elakadt, már csak egy halk sóhaj szakadt ki belőle, nem tudni, hogy az ajkai közül jött vagy közvetlen a mellkasából. Szájából vékony vércsík indult lefelé, s tekintetében gyilkosa képe tükröződött, s én tágra nyílt szemében láttam önmagam.

 

A pillanatnyi sötétség után, ami hirtelen elborított a folyosón, megint tisztán láttam a többieket. Aztán mozdulni akartam, de nem ment, majd mégis mozdultam, de az már nem én voltam. Hallottam a hangomat, a szavakat, amit nem én mondtam, nem én gondoltam, s éreztem az első, kissé bizonytalan léptemet, illetve lépteit, a testemet mozgató akaratnak. Valami láthatatlan lepel vett körül, s éles kapcsokkal kapaszkodott belém. Éreztem a kapcsokat bőrömbe akadni, éreztem maszkot, de semmit nem tehettem, fogoly voltam saját testemben, s legfeljebb szurkolni tudtam csak, mint egy néző a lovasviadalokon, hogy baj ne történjen, mert éreztem a bennem lakozó gonoszt. S akkor elkezdődött a rémálom.

A többiek ebből úgy tűnik semmit sem vettek észre, nem látták, nem hallották, hogy nem én vagyok az már. Kiáltani akartam, de a torkom már nem nekem engedelmeskedett, csupán koponyán magányában zengett a hangom. S ez a valami, amivé testem vált, elindult az egyik ajtó felé. A többiek bizonytalanul követték, s én izgultam, hogy hátha észrevesznek valamit. Ráadásul az idegen elme el is szólta magát, nevén nevezte a fenevadat, amivel az imént küzdöttünk meg. A többiek meg csak néztek rá, hogy honnan tudja, miként hívják azt a dögöt. Most, most! gondoltam, de nem, valahogy kimagyarázta magát. Őrjítő, ahogy az emlékeimmel játszik, használja a neveket, s úgy vélem minden tudásom. Kihajítottak engem a saját elmémből, s most csak egy rövid ideig megtűrt potyautas vagyok a testemben. Valamiért a hátsó ajtók egyikéhez akarta csalni a többieket. Mi lehet az ajtó mögött, ami ennyire fontos neki? Talán csapda? Átbújt a testemmel az ajtó alatt, s egy sötét szobába érkezett. Én nem láttam semmit, s gondolom az idegen is csak annyit, mint én. Mégis azt hazudta ez a fertelem, hogy van itt valami a sötétben, ami igaz is volt, csak nem úgy, ahogy ő állította, s ahogy a többiek vélték, gondoltam keserűen. Szemlátomást Albrecht-et akarta maga után csalni, fogalmam sincs miért. Szerencsére a többiek megmakacsolták magukat, s nem voltak hajlandók utánam, utána jönni.

S ekkor, mint egy kígyó, simulékony lett, udvarias, bár én kihallottam a hangjából, ami az enyém volt egykoron, a jól-rosszul leplezett ingerlékenységet. A többiek még mindig nem gondoltak semmi rosszra, bár már láttam rajtuk a gyanakvás első jeleit, de ez a behízelgő kedvesség, amire hirtelen váltott ez az idegen valami, ismét eloszlatta ébredező félelmeiket.

A következő ajtó az előző mellett nyílt, s egy kisebb, rombadőlt szobába vezetett. Miután Miló belesett a szobába, s rendbelevőnek találta, az én testem ment előre, ezt kierőszakolta magának, s mikor a szemem megszokta a fényt, látni lehetett, hogy valami motoszkál a hátsó falnál álló kőtörmelékek között, amik egykoron bútorok lehettek talán, legalábbis olyasmi alakzatokat véltem felismerni az épen maradt részek dirib-darabjaiban. A motoszkálást helyén apró, sárga szemek nyíltak, hat-nyolc is egymás mellett, s ötlábú, csápos pókszerű rémségek sorjáztak elő. Úgy néztek ki, mintha egy nagy, penészesre rothad szőrös barack pókfejet és póklábakat növesztett volna. Olyan dinnye nagyságúak voltak, s lábuk fürge ritmusban kopogott a kőpadlón.

A lény, az éntolvajom, megint csak azt akarta, hogy Albrecht csatlakozzon hozzá, de ő húzódozott, amit meg tudok érteni, gondoltam bent a fejemben. S ekkor a mechzsoké helyett Tímé feje jelent meg az ajtónyílásban. Kegyetlen módon kellett rádöbbenem saját naivitásomra, s arra, hogy mi volt a célja az éntolvajnak azzal, hogy egy másik harcost hív maga után. A gyilkolás. A mocskos, véres, aljas mészárlás.

Tímé még éppen mászott volna át, amikor ez a gyilkos féreg hátba szúrta a kardommal, a karommal. A felfreccsenő vérrel, az elflány sikolyával együtt szakadt fel bennem a kiáltás Istenem felé, hogy állítsa meg ezt az iszonyatott, hogy sújtson le rám szörnyű mennydörgéssel, hagy pusztuljak el ezzel a démonnal együtt, de Glórius hallgatott, s én csak nézhettem szörnyű tettem, amit nem én tettem, minden borzalmát.

Tímé sebe szerencsére nem volt halálos, talán megcsúszhatott a kard a gőzgépe burkolatán. Sikerült talpra ugrania, s elhátrálni az éntolvajtól. Közben a pókok körülvettek minket, s rájuk is figyelni kellett, így hát az aljas orvgyilkos testem nem követhette őt, némi időt adva ezzel neki. Úgy látszik a pókok felett nincs hatalma az idegennek, ez talán egy kis reményt jelent az elkövetkezendőkben. Közben kintről szintén csatazaj szűrődött be, fogalmam sem volt, mi történhet ott kint. Majd kiabálás hallatszott kintről, de nem értettem mi az. Tímé is kiabálni kezdett, értésére adva a többieknek, hogy megtámadtam. Az éntolvaj azonnal reagált, s azt hazudta, hogy az elflány őrült meg, s támadott rá. Én csak ordítottam tehetetlenségemben, s Glóriushoz imádkoztam folyamatosan, őrülten zsolozsmázva a szavakat. Mindez sajnos mit sem segített, s testem megindult az Tímé felé. Ő persze védekezett, ahogy tudott, s örömmel vettem észre, hogy mégsem olyan törékeny, mint amilyennek eddig hittem, s a tőrökhöz is nagyon ért. Ennek ékes bizonyítékát a bal vállamban éreztem, de most örültem a fájdalomnak. De még így sem vehette fel a versenyt edzett férfitestem brutalitásával szemben. Ennek az őrült pillanatnak csak megkoronázása volt a pókok dühödt, de mindezidáig hasztalan rohama lábvasaim ellen.

Kint rendeződhettek a dolgok, mert Miló bukkant fel az ajtó aljában, s némi tétovázás után combomba szúrta hosszú, hegyes tőrét. Gőzlányunk megint egy tőrt hajított felém, de az éntolvaj ügyesen elhajolt a testemmel, majd egy pillanattal később megtántorodott az oldalába fúródott számszeríj lövedéktől. Ez valahonnan az ajtó felől jöhetett, de nem láttam pontosan, mert testem egyre határozottabban menetelt előre Tímé végzete felé. Abban reménykedtem, hogy ennyi sérülés le fog verni engem a lábamról, s akkor nem kell szembenéznem azzal, ami megállíthatatlannak tűnt. De testem csak nem akart összerogyni, valahogy a kapott sebek nem voltak olyan mélyek, s fájdalmasak, mint aminek lenniük kellett volna. Talán a rámfeszülő éntolvaj tompította a szúrásokat.

Végül eljött a pillanat, amire talán egész életemben emlékezni fogok, kimoshatatlan szégyenfoltként marad meg a lelkemen. Megöltem Tímét.

Glórius neve zengett elmémben, saját, belső sikolyaim nyomán, de még ez hisztérikusan ismételgetett ima sem volt képes elmosni a mindent elsöprő iszonyatot, mikor lelkem egy darabja örökre kiszakadt belőlem. Nem tudom leírni azt az érzést. Ha tehetném, s ezzel feltámasztanám Tímét, hát én szívesen meghalnék! Hallod Glórius? Vedd el inkább az én életem! GLÓRIUS! Glórius.

Az éntolvaj megfordult, s szembetalálta magát Milóval, ki közben a terembe lépett. Fél szemmel láttam (a fenébe, még csak könnyezni sem tudok!), hogy Zrí kivonszolja az elflány véres holttestét, miközben azt ordítja Milónak, hogy ő is meneküljön. De Miló csak állt velem szemben, s állt az éntolvaj is. Elég volt tán neki egy halál? Talán a többieket már nem bántja? Engedd el Milót, ne támadj rá, próbáltam rákényszeríteni az akaratom testem elrablójára, valószínűleg igen nevetséges módon. Milót megzavarta ez a tétovázás, s figyelnie kellett a rátámadó pókokra is. Egyet fürgén szétcsapott tőrével, s ekkor ismét megmutatkozott az a förtelem, ami ezt az egész holdbéli ocsmány kócerájt áthatotta. A pók kettéhasad teteméből gennysárga folyadék fröccsent szét, s savként sisteregve marta bele magát a kőpadozatba, amire körben ráfröccsent.

Aztán Miló ránézett éntolvajomra, s megfordult, átbújt az ajtó alatt. A testem utánaindult, de nem emelte csapásra karját. Kint azonban történhetett valami, mert dulakodás, majd egy sikoly hangzott fel. Az éntolvaj átért az ajtó alatt, s megpillantottam a folyosót, amit barátaim véres testei borítottak. Tímé, Albrecht, Zrí. Mind halottként feküdtek a földön. A pokol tornácán éreztem magam.

Miló a varázsló teste fölött állt, s bámult le véres tőrére. Majd felém fordult. Ekkor Glórius rávetette ragyogó pillantását jelentéktelen szolgájára, s véget vetett az őrületnek (még ha a rémálom örökre tovább él is majd bennem). Egy pók szaladhatott utánam a szobából, s megcsípte a sarkam. Földöntúli sikoly harsant az elmémben, lelket szaggató őrült üvöltés, s egy reccsenéssel levált valami rólam. Bőrszerű, töppedt tömlőre emlékeztető valami hullott a padlóra, ami még egy pillanatig az én arcvonásaimat viselte, de aztán egy húsos szövetből font szőnyegszerű dologgá változott, melynek rojtok helyett apró, fehér fogak sorjáztak a szegélye mentén. Újra tudtam irányítani a testem, újra a magam ura voltam. Bár végtelen keserűségemben ennek akkor nem igazán tudtam örülni.

Miló vicsorogva támadott rám, s én tudtam, hogy semmilyen szóval nem tudom meggyőzni, hogy ez már nem az éntolvaj irányította rémálom, hanem én magam vagyok. Jött, ütött-vágott, szúrt és döfött, s én legfeljebb kardlappal válaszoltam neki, de nem volt elszánás a mozdulatok mögött, nem tudtam megütni társamat. Éppen eleget gyilkoltam ma már, talán jöhetne a feledés.

Nem haltam meg, Miló ugyan leszúrt, de még nem volt halálos a találata. Lecsúsztam lassan a fal mellett, s onnan néztem a zilált hengerész őrült, nem is annyira őrült, mint már csak hajszolt, rémült tekintetét. Próbáltam neki elmondani, hogy újra én vagyok, de nem ment könnyen az ismételten felköhögött vér miatt, s Miló sem hitt nekem. Ezért nem hibáztatom, fordított esetben én sem hittem volna önmagamnak.

Lassan ő is megnyugodott egy kicsit, s megpróbáltuk kitalálni mi legyen. Egyedül ő maradt harcképes mindannyiunk közül, a többiek halottak vagy a halál küszöbén fekszenek, én menten elájulok a vérveszteségtől. Előttünk ismeretlen rémségek várnak ránk, mögöttünk sötét, zegzugos folyosók.

Ekkor Miló átlépte saját árnyékát. Valami nagyszerű jellemről tett tanúbizonyságot, oly bátorságról, s bajtársiasságról, amiről én csak álmodozni tudok. Láttam rajta, hogy minden porcikájában remeg, szemébe kiült a rettegés, legszívesebben elszaladt volna, hátrahagyva mindenkit, hogy a bőrét mentse. Aztán vett egy mély lélegzetet, majd még egyet, végignézett a folyosón heverő holtakon, belemeredt az előttünk álló semmibe, vett egy harmadik, nagyon mély, lélegzetet, s az esztelen rémület visszahúzódott a tekintetéből. Glórius, áldassék  a neved, micsoda bátorság szorult ebbe a kis lénybe!

Miló keresett egy másik kamrát, azt hiszem a pókos szobával szemköztit, belesett, majd amikor üresnek találta elkezdte behúzni oda a többiek testét, majd engem is betámogatott. Olyasmi szoba volt, mint amilyen a pókokkal teli, csak itt nem mozdult semmi. Romos kőbútorok mindenfelé. A hengerész óvatosan lefektette a többiek testét, lehetőleg kényelemben, mindőjüknek valami párnát fabrikált a feje alá. Tőle telhető módon ellátta őket.

Én a fal mellett feküdtem, küszködve a lassan körülfolyó sötétséggel. Glórius felé jártak a gondolataim, megpróbáltam kitalálni, hogy mi célja volt Neki mindezzel? Meg akarta mutatni halandó gyarlóságomat? Letörni büszkeségem? Mi szükség volt arra, hogy megöljem társaimat, hogy lássam halálukat?  Mit akarsz tőlem Istenem? Mi a terved a te egyszerű szolgáddal, akivel megjárattad a lélek poklait? Glórius, imádkozom Hozzád, hogy világosítsd meg elmémet a te ragyogó fényeddel, mert a te szolgád nem érti céljaid! Glórius, mik velem a szándékaid, mi a terved velem? Mit kell tennem, hogy elnyerjem tetszésed? Glórius, kérlek, könyörögve kérlek, add vissza barátaim életét, s vedd le helyettük az enyémet! Glórius, kérlek hallgass meg! Glórius, mutass nekem utat a világ feneketlen sötétségében, ne hagy elárvultan tévelyegni a bűnök mocsarain! Glórius, mutasd meg nekem a fényt!

Végül az álomnélküli ájulás feneketlen sötétje lezárta szemeimet.

Castor, 2005. június 10., 21:52 -

 

Vicsorgás és veszedelem

 

A hatalmas test egyre gyorsulva közeledett felém a vaksötétben. Egyedül csak Zrí lámpása világította meg alulról a száguldó izomhalmazt. A masztiffszerűen tömör testen egy szem nélküli, vaskos kutyafej vicsorgott, megmutatva arasznyi agyarait. A padlóra helyezett lámpa fénye kísérteties árnyakat rajzolt a holdbéli medvekutya amúgy sem szép pofájára, s óriásira növelte árnyékát a falon. Éles karmok csattogtak a kövön, ahogy rohant nekem a fenevad, s én felkészültem a rohamára, magam elé vonva pajzsomat, s magasba emeltem a kardot.

 

Amikor Tímé csapásától összeroskadt a kocsonya, mi dermedten álltunk a szemlátomást értelmes lények által a sziklába vájt folyosón. Csend telepedett ránk, s hallottuk egymás szuszogását, a gőzlány hátában lévő kazán halk bugyborékolását. Nem jó ez így, nekem kellene előre mennem, gondoltam magamban, nagyon szervezetlenek vagyunk még. Lerázva magunkról a meglepettség köpönyegét átvizsgáltuk a helyiséget. A körök a hátsó falon valóban egy ajtót formáltak a kőbe, s valamelyikünk felfedezte, hogy a mennyezetbe süllyesztett tányér alakú horpadás peremén írásjelek sorakoznak. Fáklyát persze nem hoztunk magunkkal, miért is tennénk, mikor egy sötét üregbe készülünk behatolni? Zrí lámpásának fényénél (mily szerencse, hogy volt nála ilyen, lám-lám a bölcs előrelátás) megvizsgáltuk a jeleket, de csak tudós Egykerék barátunk tudta valamelyest kivenni az értelmüket. Ezek szerint, mint elmondta, egy holdbéli istenség templomában járunk. Kiszakadhatott a hold földjéből, s lezuhant a mi világunkra. Most először gondolkoztam el azon, hogy talán a hold szörnyetegeinek sem feltétlen okoznak örömet a holdesők. Minden esetre elég nyomasztó a tudat, hogy egy idegen, s feltehetően gonosz isten templomában járunk. Méghozzá egy fejtetőre állt templomban, mint azt kiderítették a többiek. Nem egészen értettem a fejtegetéseiket, hogy miből jöttek rá erre, de rájuk hagytam. Végül is lehet benne valami, mint azt Milóval megállapíthattam, hiszen a hold a fejünk felett van, s aki a talaján sétál az óhatatlanul is feje fölött látja a mi világunkat, tehát ha onnan zuhan át valaki, akkor jó eséllyel fejjel lefelé fog megérkezni. Valószínűleg ez történt ezzel a sziklatemplommal is.

A körökkel díszített ajtóról kiderült, hogy egy billenő csapóajtó, s Zrí miután átlátott varázslattal a kövön, még azt is megsúgta nekünk, hogy valami mágikus lény mozog mögötte. Így hát óvatosan megemeltük a csapóajtó alját, s bekémleltünk a nyíláson. Sötétség volt odabent, s semmi sem mozdult. Éppen indultam volna előre, amikor felduhogott mögöttem egy gőzgép, s az elflány átvetette magát a nyíláson. Magamban morogva követtem, nem lesz jó vége ennek a vakmerőségnek, hogyan fogom én megvédeni, ha ilyen esztelenül mindig előre rohan? A sötét szoba kihaltnak bizonyult, nem volt benne semmi. Majd egy hirtelen mozgás a falon, majd még egy, s ott is, meg amott, meg mindenütt a körbe-körbe! A lámpa fényénél apró, vésett minták kavarogtak amerre csak néztünk, méghozzá olyan zavaros, hipnotikus mintában, hogy azonnal megfájdult tőle a fejünk, s már nem segített az sem, hogy ha lehunytam a szemem, mert mint ezernyi hangya, ott rajzottak a zárt szemhéjam sötétjében. Állandó zsongásuk, s fejfájás egyfajta bódult állapotba jutatott, s kóvályogva töltöttem az elkövetkező hosszú perceket. Ezt persze nem mutattam a többiek előtt, nehogy megijedjenek, de úgy vettem észre ők sincsenek különb állapotban. Ráadásul ők még tovább is bámulták ezeket a jeleket, ami Albrecht és Zrí szerint valamiféle írás részei lehettek, ami a templom életének irányításával van kapcsolatban. Míg ők ezzel voltak elfoglalva, addig Miló és én felmásztunk egy kürtőbe, ami egyedüli továbbjutási lehetőségként kínálkozott. Miló azt mondta, hogy van valami lény a folyosó végén, de a sötétben nem tudtuk kivenni, hogy mi az. Felhoztuk hát a lámpát, s szép sorban a többiek is feljöttek a leengedett kötélen. A lámpa fénye a folyosón túl, egy kiszélesedő helyiség elejét világította be, s benne pár medvekutyaszerű lény testével. Hatalmas, színizom dögök voltak, még a padlón fektükben is erő áradt masszív felépítésű testükből. A sziklában körülöttük a méretükkel megegyező nagyságú, hosszúkás horpadások tarkították a felszínt, mint holmi alkóvok az állatoknak. S bár ezekből a fekhelyekből több mint egy tucatot láttunk, addig szerencsére csak három fenevad hevert a földön. Ebből kettőnek valami fehéres váladék szivárgott a fogai közül, s moccanatlanul feküdtek a padlón, még a testük jobb oldalából kiálló, satnya, de félelmetes karmokban végződő ötödik mancsuk is ernyedten lógott. A harmadik azonban felemelte fejét, ránk vicsorított, majd rohamra indult.

A folyosó elejébe álltam, készen arra, hogy testemmel tartsam vissza a vadat társaimtól. Amint rohant felém ez a holdbéli torz állat, szemem sarkából láttam, hogy Miló előre lopakodik a folyosó árnyai közt. Nem lenne jó, ha dög észrevenné, szegény hengerész csúf véget érne. Szilaj ordításra nyitottam hát a számat, s hangom betöltötte a folyosót. Kiáltásom elérte célját, s sikerült magamon tartanom az állat figyelmét. Amikor elhaladt a kis félszerzet mellett, az simán beledöfött a hátába, majd nekem is sikerült eltalálnom. A vad hirtelen megperdült, de addigra már érezhette, hogy halálos körbe fogtuk, amihez még Albrecht is csatlakozott, s így együttes erővel szempillantás alatt kardélre hánytuk, anélkül, hogy egy karcolás is esett volna rajtunk. Büszke voltam társaimra, nagyszerűen helytálltak a harcban, igazi csapatmunka volt! Amint szörnykutya teteme a földre hullott, egyszerre felszállt az agyunkat zsibbasztó köd, s a fejfájásunk is a múlté lett. Lehet, hogy ez a dög gerjesztette ezt a fájdalmat a fejünkben? Egyre kevésbé örülök annak, hogy ismeretlen, holdbéli ocsmányságokkal kell szembenéznünk.

Továbbmentünk a folyosón s elértünk a holdkutyák kenneljéhez. Az ott heverő állatok már halottak lehettek, mert ugyanolyan fehéres folyadék szivárgott belőlük, mint ami társukból fakadt, kardcsapásaink nyomán. Talán a zuhanás ölhette meg őket. A biztonság kedvéért (sose hagyj magad mögött ellenséget, tanították a rendházban) azért lecsapdostuk a fejüket. A teremből egy már ismerős, kör alakú ajtó vezetett tovább.

Ismét egy folyosóra értünk, ahonnan három további ajtó nyílt. Elindultunk az egyik felé, mikor valami levált mellettem levő falról, s rámvetette magát és holmi bizarr bőrmaszk gyanánt az arcomra tapadt. Elsötétült előttem a világ…

Castor, 2005. június 9., 19:56 -

 

Kocsonya és kő

 

A sötétből hirtelen egy villámgyors csáp vágódott ki, s a nyílás szélén tömörülők közé csapott. Éppen csak felértek a barlang peremére, s most soraikat rendezgették. Bár tudtuk, hogy ott van a lény, valahogy mégsem számítottunk erre a támadásra.

 

Még alig pirkadt, amikor útra keltünk. Délre sikerült is elérnünk azt a hatalmas sziklát, ami az előző este tűzszekérként húzott el a fejünk felett. Pár száz méterre tőle megálltunk a szekerünkkel, s Milóval a hátam mögött elindultam Augustus nyergében, hogy körüljárjuk, mit is találtunk.

Hatalmas félbetört kőtojás volt, lehetett vagy nyolcvan méter hosszú. Valahogy nagyobb kráterre számítottam körülötte, de nem értek hozzá, csak valahogy különös. Miló is gyanakodva szemlélődött. Óvatos kis fickó, de akkor ott valahogy tudtam örülni ennek a tulajdonságának. Háromszor is körbelovagoltuk a sziklát, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzá. A hatalmas holddarabot egy sötét szurdok szelte ketté, ahol a kő széthasadt, gondolom a becsapódás erejétől. Aztán a sötét szurdok mélyén mintha mozdult volna valami, de mire odakapta az ember a tekintetét, már nem látszott semmi. Értetlenül néztünk egymásra Milóval, de nem mondhatnám, hogy nyugodtabbak lettünk. A fenébe, lehet, hogy van itt valami, ami nem kő és fém. Ahogy bámultuk a szakadékot, észrevettük, hogy furatok hálózzák be a belsejét, mint holmi szürkére száradt sajtot a kukacok járatai. Glóriusra, mi lehet ez a szikla? Egyikünk sem szívesen gondolt azokra a mendemondákra, miszerint a holdsárkányokat a nagyobb leszakadó holdkövek rántják magukkal a földre.

Megálltunk a kráter szélén egy ponton, amivel szemben a sziklán egy ilyen járat nyílása tátongott sötéten. Lehetett vagy három méter átmérőjű, de a déli verőfényben nem láttunk be a mélyére. Miló vállalta, hogy körülnéz bent. Kötelet kötöttünk a derekára, s óvatosan leeresztettem a kráter lejtőjének süppedős futóhomokú falán. Túloldalt felmászott a sziklán a nyílásig, s majd rövid szemlélődés után sietve visszatért hozzám. Izgatottságtól el-elakadó szavakkal mesélte el, hogy a járat végén látott valami három kört, ami szerinte egy ajtó, meg egy mennyezetbe süllyesztett megfordított tányért. Ezt nem értettem ugyan, de nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis rátért a lényegre, arra, hogy a barlang padlatán egy hatalmas kocsonyás masszát látott a földön heverni, amiből egy hosszú, seprűnyélszerű valami állt ki. Miló szerint a kocsonya élt, s mozgatta ezt a talán csápot, nem tudom, amivel szerinte őt figyelte. Ez már csak azért is különös, mert Miló miközben a járatot kémlelte, úgy elbújt a sziklán, hogy még én sem láttam meg őt, pedig a derekára kötött kötélen vezettem el tekintetem hozzá. Ügyes kis félszerzet, az biztos, még ha nem is a szavak embere. A fenti dolgokat is csak nagy sokára tudtam kihüvelyezni a mondókájából.

Közben Zrí odaért hozzánk. Ennek nem nagyon örültem, mert pont azért jöttünk előre Milóval, baj esetén baj esetén könnyebben el tudjunk lóháton menekülni, míg a többiek biztonságban vannak messzebb, de annyira lekötöttek az események, hogy inkább nem tettem szóvá a dolgot. Zrí rögtön vizsgálni kezdte a sziklát, azt hiszem mágiával, s szinte nem is figyelt ránk, pedig mi megpróbáltuk elmagyarázni, hogy nem egészen olyan lakatlan a hely, mint amire számítottunk. Mikor megértette, hogy mi a helyzet, akkor odahívtuk a többieket is.

Mi Milóval a nyílást figyeltünk, hogy mozdul-e bent valami, míg a többiek arrébb mentek egy kicsit, Zrí után, hogy megnézzék azt a telért, amit Egykerék talált. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek a kiugrott hengerésszel, hogy a csapat másik fele vadul lövöldözni kezd a szakadékba, mintha csak búcsúban lenne, a céllövöldésnél. Én nem akartam teljesen őrizetlenül hagyni a nyílást, ezért annak figyelését rábíztam a félszerzetre, s a két félre szakadt csapat között járkáltam fel-le Augustus hátán, hogy szükség esetén gyorsan segíteni tudjak, bármelyik társamnak is van rá szüksége. A lövöldözés hamar elhalt, s kis csapatom nyílpuskásai büszkén lengették halálos eszközüket. Sikerült agyontűzdelniük egy olyasmi kocsonyát a szakadékban, mint amit Miló is látott.

Nagyon az ujjukban érezhették a számszeríjak ravaszának melegét, mert egy szempillantás alatt kitaláltuk tervünket. Ennek alapján Miló visszamászott a barlangig, s egy égő olajospalackot hajított a kocsonyára, ami persze, hála a pontos célzásnak, nem tört össze a rugalmas anyagon. A következő már a kocsonya mögötti sziklapadlaton csattant, s szép rőtes fényben kirajzolta a kocsonya sziluettjét. A többiek rögtön több lövedéket is küldtek bele, amitől a kocsonya meg-megrándult, majd sietve kivonaglott a képből, Miló szerint a járat egy eddig nem látott részébe menekülve.

Ezen felbuzdulva megindultunk a szikla felé. Én óvatosan, mert nem akartam páncélban, fegyverzetben elsüllyedni a futóhomokban. A homokra fektetett esőpajzsokkal oldottuk meg ezt a gondot, s mire a nyílásból lelógatott kötélhez értem, addigra már hárman is fent voltak a járat szájában. Tímé is köztük volt, amitől nem voltam boldog, lévén, hogy egy törékeny elf hölgyről van szó, s egy sötét, veszedelmekkel teli barlangról, de meg kell hagyni, hogy nem kevés bátorság lakozik a gőzlány szívében. Talán a fémek teszik?

 

Nem a töprengés ideje volt ez, erről a kibontakozó csatazaj, s többiek rémült kiáltásai adtak hírt. Tímé kezében a bot varázslatos pontossággal sújtott le újra, meg újra, míg a kocsonya egyszer csak össze nem löttyedt.

 

Mindenre készen meredtünk az előttünk húzódó folyosó sötétjébe.

Castor, 2005. június 7., 19:21 -

 

Töprengés és tűzeső

 

A vöröses-fehéren izzó kődarab hangos csattanással szakította át a védelmül kirakott esőpajzs majd hüvelyknyi vastag deszkáját, s becsapódva tábortüzünk kellős közepébe, szanaszét szórta azt. Hullott a szikra és a parázs,  hajunkra, köpenyünkre, zsarátnok izzott a pokrócunkon, s még ebben a rémületes pillanatban is hallottuk, hogy odakint a pusztában megindult a hold a földnek.

 

A törpével kötött alku másnapján, kora hajnalban, a tábor szélén találkoztunk Könyökpántival, s átvettük tőle az előleget, amiből ki tudtuk fizetni az előző este lefoglalózott felszerelést. Így most már van szekerünk, élelmünk, kötelünk és szerszámaink a munkához. Vettünk pár erős esőpajzsot is, hiszen holdeső után koslatunk majd, nem árt az elővigyázatosság. A törpe megadta az útirányt, s mi nekivágtunk a pusztaságnak. A hátunk mögött Nedderpick lassan lépkedő tornyos városa egy óra múlva már el is tűnt a látóhatárról.

Kietlen vidéken járunk, mindenfelé az elmúlt évszázad holdesőinek nyoma látszik. Hatalmas, nem odaillő kövek tarkítják a tájat, s csonka fatörzsek ezrei jelzik néhol, fáradt nyájba verődve, hogy hajdan erdő zöldellt errefelé. Az égből hullott köveket helyenként már visszahódította a fű, de a legtöbb, mint holmi fehéres, szürkés csontragya csúfítja a mezőket. Lehangoló környezet, senkinek sincs kedve beszélgetni, ezért jórészt csöndben, a gondolatainkba merülve haladunk előre. Az előttünk álló ismeretlen is nyugtalansággal tölt el mindenkit, nem csoda, hogy bőven akad töprengeni való.

 

Én magam arra gondolok, hogy mit is keresek itt, hogy jutottam el ide? Különös útjai vannak a sorsnak, s különös, ahogy az Istenek ezeket az utakat járatják velünk. Én, Hollókői Castor, Rook városából, az álmaim hívásának engedelmeskedve kerültem e tájra. Régen, Rook pusztulásakor a családom, oly sokakkal együtt, elmenekült a holdsárkányok dühe elől, s új élet reményében letelepedett a mostani lakhelyén. Én már ebben az új otthonban születtem, Hollókőt nem is láttam még soha. De az emléke a szívemben él, ez az emlék a családban apáról fiúra száll, s az a makacs akarat is, hogy egyszer újra a miénk lesz a város, miénk, embereké, s a holdsárkányokat visszaűzzük majd nyavalyás, sápadt kőgolyójukra. Apám kemény, harcos nemesember, szigorú, de igazságos, s nagyon szereti a családját, a maga zord, érdes módján. Engem is harcra nevelt, már attól fogva, hogy először csimpaszkodtam kicsiny ujjaimmal a szakállába.

Így hát vad haraggal, s elutasítással fogadta Shízaar atya szelíd kérését, hogy hadd vigyen el engem a rendházba. Ez azután történt, hogy még egészen kicsi, szinte még hátulgombolós koromban leestem nagybátyám lováról, s majd egy napig eszméletlenül feküdtem. Mivel nem tudtak magamhoz téríteni, ezért papért szalajtottak egy szolgálót, a közeli Glórius templomba (áldassék a neve). Mindeközben én álmot láttam, szellemem elhagyta testemet. Glóriust láttam álmomban, s ő kinyújtotta kezét remegő szellemtestem felé, s maga mellé ültetett. Csak ültem az Aranytrónus lábainál, s bámultam fel az Istenből áradó vakító fehér ragyogásba. Ő rám nézett, s áldón a fejemre tette a kezét.

Amikor magamhoz tértem először Shízaar atya mosolygós arcát láttam magam fölött, de rögtön eltűnt, amint megrebbent a szemem, s anyám, a drága jó asszony aggodalomtól ráncba szaladt homlokú kerek képe töltötte be a látómezőmet. Szegény papot, mint valami tollpihét (pedig nagy darab ember az atya) lökte félre az ágyam mellől, ez az amúgy kenyérre kenhető, szelíd asszony, aki most valóságos anyatigrisként védelmezte fiát, szinte még attól is, aki Isten erejével visszahozta őt a földre. Hamarosan már mindenki felszabadultan kacagott, s a szoba is pillanatok alatt megtelt öcséim, s hugaim vidáman ugrándozó alakjával, fürtös fejecskéivel. Lehet, hogy nem pont így történt, de bennem ez a kép él arról a napról.

Shízaar atya már akkor, s mint azóta sokszor, belelátott a lelkembe, s látta ott Glórius fényének ragyogását. Így hát a balesett után egy héttel felkereste apámat, hogy megkérje, engedjen el engem, hogy a fény útját járjam Glórius egyházának berkeiben. Apám viszont katonának, hadnagynak, kapitánynak szánt engem, mint elsőszülött fiát, szerinte elég, ha valamelyik öcsémből lesz lelkipásztor. Emlékszem, sokáig, s elég hangosan vitatkoztak apám dolgozószobájának vastag tölgyfa ajtaja mögött, bár inkább csak apám dörgő hangját lehetett hallani, Shízaar atya mindvégig a maga szelíd, csendes stílusában beszélt, ezzel tovább bőszítve dühöngő apámat. Az egésznek apám csökönyös nyakassága vetett véget, s miután az atya távozott, kijelentette, hogy erről márpedig többé szó se essék a házban. Másnap hajnalban megszöktem. Már majdnem a negyedik utca sarkáig jutottam, amikor elkaptak a szolgálók, s visszavittek a házba. Aztán ez még háromszor megismétlődött, mikor is az atya ismét eljött hozzánk. Ismét a vastag tölgyfaajtó mögött tárgyalták meg a dolgot apámmal, de most már nem hallatszott ki semmi hangos szó. Shízaar atya felajánlotta apámnak, hogy nem csak Glórius misztikumára okítanak majd, de a rendház világi részében komoly gyakorlatozásnak vetnek alá, katonának nevelve engemet. Apám beleegyezett, s így attól a naptól fogva a rendházban hajtottam nyugovóra a fejemet. Anyám könnyes szemmel búcsúzott, pedig csak a város másik oldalára költöztem át. Akkor én még nem tudtam, de ő már érezte belül (lám milyen az anyai szív), hogy ezentúl csak ritkán látott vendég leszek a családi fészekben.

Az álmok, a látomások végigkísérik egész életem, útmutatásként szolgálva az eljövendőhöz. Maga az Isten, Glórius nem jelent meg azóta az álmaiban, mint akkoron, de időről időre jelét adta, hogy figyelemmel követi utamat. Ezt persze elsőre nem nagyon értettem meg, s kamaszkorom lázadásai, s makacs önálló akaratom vad nyiladozásai közepette nem is nagyon akartam elfogadni. Szegény Shízaar atyának alaposan meggyűlt velem a baja, amikor jobb belátásra akart téríteni, de ő türelmesen, szelíden újra és újra nekirugaszkodott annak, hogy betörje zabolátlan természetem csikóéveim alatt. Később értettem csak meg ezen beszélgetések mondandóját, s láttam nekik hasznát, midőn a magam bőrén kellett megtapasztalnom az álmokban lévő útmutatásoknak való ellenszegülésem keservesen megfizetett kárát. No, nem mintha Glórius sújtott volna rám recsegve ropogó villámokkal, nem, a büntetésem ennél jóval súlyosabb volt, s ami a legrosszabb, belülről fakadt. Nincs annál szörnyűségesebb érzés, mint amikor emberek életét menthetnénk meg, de mi csakazértsem makacsságunkban nem indulunk útnak, s utólag szembesülünk ostoba csökönyösségünk véres, gyászos következményeivel.

Így amikor egy látomásomban egy kisebb klán tábora derengett fel előttem, másnap habozás nélkül útnak indultam, s egy hónappal később már együtt futottunk a többiekkel a vaksötét éjszakában az orkok szurtos fáklyáitól felgyújtott tábor távoli derengésétől kísérve.

 

Ezek az emlékek jártak a fejemben, miközben a szekér bakján ülve terelgettem az öszvéreket a talajba fúródott holddarabkák között. Estére egy nagyobb kráter mélyén, egy lezuhant szikla árnyékában ütöttünk tanyát. Felállítottuk az esőpajzsokat, s nekiálltunk vacsorát főzni. Leszállt az éj. A levegő szép csendben egyre sűrűbb lett, s miközben ettük a levest egyre gyakrabban kvarcogott homokszemcse a fogaink között. Kipillantottam a szikla mögül, s láttam az elkezdődő holdeső porszemeit súlyos függönyökként a levegőben lógani. Visszaültem a tűz mellé, s rongyokba bugyoláltam a fejem, a nyakam, s egyáltalán mindent, ami eddig kilátszott a ruha alól, hogy minél kevésbé férhessen hozzám az feltámadó szélben egyre durvábban fújó homok. Csak a szemeimnek hagytam egy keskeny nyílást.

Hirtelen nagyon nagy csend támadt, mindez zaj egyszerre szűnt meg. Egy, két, három szívdobbanás, s ránk szakadt mennybolt. Miután felrobbant a tábortűzünk a becsapódó szikladarabtól, sietve próbáltuk meg eloltani a meggyulladt ruháinkat. Éppen csak végeztünk ezzel, amikor újabb hangos becsapódásra lettünk figyelmesek, hallottuk szekerünk recsegését, a frissen lobbanó tűz ropogását, s az állataink rémült nyerítését. S bár zuhogtak alá a kövek, öklömnyi izzó darazsak gyanánt, dühösen dongtak körülöttünk, mi kirohantunk a szikla fedezékéből, s beljebb tereltük rettegő hátasainkat. A szekeret is sikerült eloltani. Átkozottul pontos volt a törpe holdnézőjének álma.

Az eget mindenfelé fényes tűzcsíkok szelték át, meg át, keresztül-kasul az egész horizonton. Mindenfelé, mint bukott lelkek hullottak a tűzgolyóvá vált kövek, s fényes, pulzáló ragyogásukban bizarr árnyékokkal telt meg a táj. S hirtelen majdnem nappali fényesség támadt, iszonyú dübörgés hallatszott, a talaj remegni kezdett körülöttünk, majdnem levetett minket a hátáról. Hatalmas, erődnyi méretű szikla bukdácsolt át az égen, s húzott el a fejünk felett. Tőlünk úgy félnapi járóföldre csapódott be, de a föld kínjában olyan erővel vonaglott meg, hogy ha valaki messzebbről figyel minket, akár azt is hihette volna, hogy valami őrült bakkecske táncát járjuk szilajul, abbéli igyekezetünkben, hogy talpon maradjunk.

 

Miután csendesült a holdeső megpróbáltam rávenni a többieket, hogy induljunk minél hamarabb, ahogy csak tudunk. Ilyen eső már több tíz éve nem volt, s biztos, hogy ezt sokan látták. Tömegével fognak megindulni a szerencsevadászok, s egyenlőre nem akarok belegondolni arra, hogy mi lesz, ha majd visszafelé jövünk a megrakott szekérrel, s közre fog minket egy ilyen haramiabanda. Mindegy, ezen hídon ráérünk akkor átmenni, ha majd elértünk hozzá. Most a cél a törmelékmező, s a lehullott irdatlan szikla.

 

Hajnalban indulunk…

Castor, 2005. június 6., 19:43 -

 

Arany és alkohol

 

Merengve néztem az elflány hátából kimeredő fémcsövek végén fel-felpöffenő gőzpamacsokat. Minden egyes kis apró, fehér, áttetsző felhő megjelenése után enyhe, tiszta alkoholillat jelent meg egy pillanatra a tűz körül. Megráztam a fejem, s eltereltem a gondolataimat, s inkább a tűzre dobtam egy újabb hasábot. Nem illendő így bámulni valakit, még akkor sem, ha annyira más, mint mi.

 

Öten ültünk a tűz körül, a Nedderpick-et körülvevő cigánytábor valamelyik szegletében, amikor aznap este ez a Könyökpánti nevű törpe megjelent az ajánlatával. Öten, s közülük, magamat leszámítva persze (vagy ki tudja, lehet, hogy velem együtt), tulajdonképpen senkit sem ismertem. Egy-két hete találkoztam velük először, amikor az orkok lerohanták, s szétszórták a táborukat, ahol addig éltek.

Egykerék Zrí tudósforma ember, komoly, s határozott gondolkodású. Vékonydongájú varázslófajta, de éles eszével azt hiszem nagy segítségére lesz kis csapatunknak. Már kezdettől fogva kedvelem őt, azt hiszem, mert könnyen megtaláltuk egymással a hangot, bizonyos kérdésekben nagyon együtt járt a fejünk. Miló egy félszerzet, apró, vékony, izgága típus, talán kicsit félénk, de hogy igazából mi rejtőzik a bőrére tapadt szutyokréteg alatt, azt nem lehet tudni. Amennyire tudom, ő valami hengerész lehet, bár szemlátomást távol van most a környezetétől, s ha netalántán szóba is kerülne az olajos hengerek erdeje, mintha elég hamar elterelné róla a szót. Azt hiszen nem igazán kedveli a gépekkel kapcsolatos napszámos munkát. Nem úgy Albrecht, aki igazán rajong a gépekért, illetve egész pontosan a nagy, lépegető fémmonstumokért. Nem is csoda ez, hiszen mech-zsokénak vallja magát, bár egy valami azért hiányzik ebből a képből, s ez nem más, mint éppen az a mech, amit meglovagolhatna. Azt hiszem, ebből fakad kissé zavart, mufurc viselkedése, úgy tűnik  elvesztette lába alól a fémtalajt. (Meg tudom érteni őt, hiszen nekem is nagyon hiányozna Augustus, ha elveszteném. Már három éve ismerjük egymást, s én nagyon szeretem. Nagy, okos barna szemeiben örökkön a vidámság szikrái pattognak, s izmos teste csak úgy feszül az energiától. Még kiscsikó volt, amikor először találkoztunk a lókupecnél, s egyből megkedveltük egymást. Szép, almásderes szőre selymesen csillog, mindig élvezet rajta végigsimítani.) Új ismerőseim közül Tímé a legkülönösebb. Egy csinos elf leányzó, csak neki, fajtársaitól eltérően, fém csövek nőnek a hátából, s egy apró kazán is dohog rajta (benne, vagy nem is tudom, hogy ezt hogyan írjam), amit részben pici fahasábokkal, részben szesszel táplál. Már nem egyszer láttam az elmúlt pár hétben, hogy rosszarcú emberekkel méregerős ork pálinkára alkuszik, de még mindig meg tud döbbenteni ezzel. Egy születésben lévő új hitnek a képviselője, kik azt vallják, törekedni kell a gépekkel való összeolvadásra, mert ennek révén válik egyé a fém, a hús és a lélek.  Meg-megborzongok, amikor ez eszembe jut, számomra még mindig szimpatikusabb Albrecht hozzáállása, aki önmaga tisztán hús-vér testével, mint pilótával képzeli el a szellemet-a-gépben.

Nagyon különös társaság ez, annyira másak, mint rendházbéli társaim, még nem tudom, hova vezet velük az utam, erről nem szóltak az álmaim, de mindenesetre ők azok most, akik felé felelősséggel tartozom.

 

Megjelent a törpe a tűz mellett, s Zrít kereste. Különös volt ez, mert amióta ehhez a táborhoz csapódtunk, szinte csak névtelen árnylényekként jártunk velük, sodródtunk a tábor népével, de mégsem köztük. Nem ismertünk senkit, s minket sem ismert senki. S ekkor ez a törpe mégis Zrít kereste. Később kiderült, hogy valamiféle céhtől jött, ahol ismerik Egykereket (legalábbis a nevét), s így jutott el hozzánk. Tudósunk is csodálkozott ezen, s némi gyanakvást is láttam csillanni a szemében (melynek később, a törpe távozása után, hangot is adott). Amiért a törpét kedvesen fogadtuk, az alapvető udvariassági kötelességünkön túl, az az, hogy jelentős summát, szépen csengő aranyakat kínált fel nekünk, egy elvégzendő munkáért cserébe. Persze ez elsőre nem nézett ki ilyen fényesen, de aztán sikerült egy korrekt megállapodást kötnünk. Hamarosan holdeső lesz pár napi járóföldre (a körülbelüli helyet a törpe valami holdnéző ismerősétől tudta meg), s nekünk a lehullott kövek közül kellene az értékes érceket megszereznünk. Azért megjegyzem, kicsit különös volt, hogy miért pont minket, ismeretlen személyeket kért meg erre, miért pont bennünk bízott (bár lehet, hogy Zrí neve tényleg elég biztosíték neki), s hogy miért ment bele olyan könnyen az általunk ajánlott feltételekbe. Most már mindegy, kell a pénz, nagyon kifogytam az orkok támadása óta. Addig sem volt túl nagy vagyonom, de annak is odaveszett egy része, amikor a zöld haramiák üvöltő tömege elől futva, csapot-papot hátrahagyva menekülnünk kellett az éjszakában. Szörnyű mészárlás volt, még szerencse, hogy legalább őket, a mostani társaimat, meg tudtam menteni. Kell a pénz, ezért belecsapunk a törpe durva, kérges tenyerébe. A többiek sincsenek túl jól eleresztve mostanság, ők is mind egyetértenek.

 

Aznap este még beszereztük az úthoz szükséges felszerelés egy részét, a másikat meg lefoglalóztuk (félszemmel láttam, hogy Zrí részletes listát írt az eszközökről, ez tetszik, nagyon precíz ember), majd nyugovóra hajtottuk a fejünket a tűz mellett. Altatódalként a cigánytábor halkuló zsivaja, s Tímé hátában lévő kazán csendes duhogása szolgált.

Castor, 2005. június 5., 22:28 -